Kovács Ferenc, a Pilis Parkerdő Zrt. műszaki vezetője a stábnak arról beszélt, hogy az erdőkben a nyílt füves részeket kedvelik a vadak, esténként legelés közben ezeken a területeken lehet leginkább megfigyelni szarvasokat, muflonokat, dámokat és vaddisznókat.

Elhangzott, hogy a dám- és a gímszarvasok, valamint a muflonok nehezebben alkalmazkodnak az ember közelségéhez. Azokon a helyeken nem telepszenek meg, ahol gyalogosok és túrázók is megfordulnak. Az állatok inkább elhúzódnak a nyugodtabb, érintetlenebb területekre.

A gímszarvas a legnagyobb testű kérődző vadfaj Magyarországon. Nőstényét tehénnek, szaporítás előtt ünőnek, utódját bika- vagy ünő borjúnak, hímjét pedig bikának nevezik, amelyek bőgésétől hangosak kora ősszel az erdők.

Ezekben a hetekben a hímek előmerészkednek az erdő rejtekéből, és bőgésükkel igyekeznek távol tartani területükről a rivális egyedeket, és „elkápráztatni” a szarvasteheneket.

A szarvasbőgés idejét befolyásolja az időjárás, a páratartalom, sőt, még a tengerszint feletti magasság is. A déli megyékben augusztus végétől hallható a szarvasok „nászéneke”, szeptember végére pedig általában már az egész országban megfigyelhető ez a jelenség, amely október első heteiben ér véget – mondta el Zachán Viktor, a Budakeszi Vadaspark sajtóreferense, aki bemutatta a bőgőkürt használatát, amelyet a vadászok a szarvasbika helyének meghatározására alkalmaznak. A kürttel utánozzák a bikák harcra hívó hangját.

Kovács Ferenc megjegyezte, hogy a bőgés sok mindent elárul a bikáról: éppen hol tartózkodik, milyen idős, továbbá arra is lehet belőle következtetni, hogy tehéncsapatot keres-e magának a szaporodáshoz vagy már van „háreme”.