Nagy Gergely Sándor közleménye szerint a hazai állatkertek körében mindkét faj ritkaságnak számít, a fővároson kívül csak Debrecenben találkozhatnak velük a látogatók.

Az Ausztráliától keletre fekvő csendes-óceáni szigetvilágban őshonos új-kaledóniai vitorlásgekkó (Correlophus ciliatus) köznapi nevét a hátsó lábai közti bőrvitorláról kapta, amely a fáról fára való ugrásban segíti. A legtöbb gekkófajjal ellentétben mindenevő: gyümölcsöket, nektárt, pollent és rovarokat egyaránt fogyaszt. További érdekessége, hogy fejétől a háta közepéig apró bőrtaraj fut végig, amelynek szem fölötti szakasza szempillára emlékeztet - innen ered másik elnevezése, a "szempillás gekkó" - magyarázta a szakember.

A Madagaszkáron tömegesen előforduló Henkel-laposfarkúgekkó (Uroplatus henkeli) az álcázás igazi mestere: lapított alakjának, szintén lapos, levélszerű farkának és zöldes-barnás rejtőszínének köszönhetően alig különböztethető meg attól a fatörzstől vagy ágtól, amelyre éppen rátapad. Életének jelentős részét a fák biztonságában tölti, ahol rovarokra, pókfélékre és puhatestűekre vadászik, tojásait azonban a fán lakó gekkókra nem jellemző módon a talajszintre hullott levelek közé rakja.

Élőhelyük elvesztése és invazív fajok megjelenése következtében mindkét faj sebezhető besorolással szerepel a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján, a Henkel-laposfarkúgekkó pedig bekerült a washingtoni egyezmény (CITES) nemzetközi kereskedelemmel szemben védettséget adó mellékletébe is.