A területen, ahol nem ritka az évi tizenkét méter csapadék sem, mindent behálóznak az esős évszakban felduzzadó folyók, melyek korlátot szabnak a khasi nép mozgásának. A magas vízhozam nemcsak az erdőn való átkelést lehetetleníti el, de a magas páratartalom miatt az épített hidak is hamar elkorhadnának, így meg sem kísérlik ezek felállítását. Emellett az acélból vagy betonból készült szerkezetek drágák, külső beruházást és karbantartást igényelnek, ugyanakkor a páratartalom miatt gyorsan rozsdásodnak és könnyen megsérülnek.

Északkelet-Indiában, a világ legcsapadékosabb pontjának is tartott Khasi-hegyekben élnek azok a különleges hídépítők, akik szaktudásukat nem neves egyetemeken sajátították el, hanem családi hagyományként szívták magukba – olvasható a CNN honlapján.

Van viszont egy különös megoldásuk, mely lehetővé teszi, hogy mégis könnyen járhassanak az erdőben: az élő hidak. Ahelyett, hogy kivágnák a fákat a hídépítéshez, a khasi nép fiai és lányai inkább utat mutatnak nekik, hogyan és merre nőjenek.

A módszer lényege annyi, hogy az őslakosok az élő fügefákat úgy kezdik el növeszteni, hogy gyökerei természetes módon hidat formáljanak a folyók felett.

A bételfa törzsét átfúrják, és ezen keresztül vezetik át a gyökereket, így megakadályozva, hogy azok szerteágazzanak. A természetes „híd” ezáltal a megfelelő irányba halad, s ha átér a túloldalra, ott gyökeret ereszt, és tovább növekszik. A bételfa törzse és a köré fonódó gyökerek közé olykor lapos köveket raknak, amik megnövelik a híd teherbírását.

Egy ilyen természeti csoda elkészítése akár tizenöt évbe is telhet. Míg a hagyományos hidak az évek múltával gyengülnek, ezek a természetes hidak egyre erősebbek lesznek, a legidősebbek több mint 500 évesek. A gyökérhidak hosszúsága elérheti a 100 métert, és a legerősebbek ötven ember súlyát is elbírják.